Jób könyve 37. fejezet. Elihu beszédének befejezése: Isten felséges volta a zivatarban. Halljátok meg figyelmetesen az ő hangjának dörgését, és a zúgást, amely az ő szájából kijön! Az egész ég alatt szétereszti azt, és villámát is a földnek széléig. Utána hang zendül, az ő fenségének hangjával mennydörög, s nem tartja vissza azt, ha szava megzendült. Isten az ő szavával csudálatosan mennydörög, és nagy dolgokat cselekszik, úgy hogy nem érthetjük. Mert azt mondja a hónak: Essél le a földre! És a zápor-esőnek és a zuhogó zápornak: Szakadjatok. Minden ember kezét lepecsétli, hogy megismerje minden halandó, hogy az ő műve. Akkor a vadállat az ő tanyájára húzódik, és az ő barlangjában marad. Rejtekéből előjön a vihar, és az északi szelektől a fagy. Isten lehellete által támad a jég, és szorul össze a víznek szélessége. Majd nedvességgel öntözi meg a felleget, s áttöri a borulatot az ő villáma. És az köröskörül forog az ő vezetése alatt, hogy mindazt megtegyék, amit parancsol nékik, a föld kerekségének színén. Vagy ostorul, ha földjének úgy kell, vagy áldásul juttatja azt. Vedd ezt füledbe Jób, állj meg és gondold meg az Istennek csudáit. Megtudod-é, mikor rendeli azt rájok az Isten, hogy villanjon az ő felhőjének villáma? Tudod-é, hogy miként lebegnek a felhők, vagy a tökéletes tudásnak csudáit érted-é? Miképen melegülnek át ruháid, mikor nyugton van a föld a déli széltől? Vele együtt terjesztetted-é ki az eget, amely szilárd, mint az aczéltükör? Mondd meg nékünk, mit szóljunk néki? A setétség miatt semmit sem kezdhetünk. Elbeszélik-é néki, ha szólok? Ha elmondaná valaki: bizony vége volna! Néha nem látják a napot, bár az égen ragyog; de szél fut át rajta és kiderül. Észak felől aranyszínű világosság támad, Isten körül félelmetes dicsőség. Mindenható! Nem foghatjuk meg őt; nagy az ő hatalma és ítélő ereje, és a tiszta igazságot el nem nyomja. Azért rettegjék őt az emberek; a kevély bölcsek közül nem lát ő egyet sem.